WREC - Training Center and Consulting Division - New Jersey Office

Valamiért így január végén megkívántam az ír kávét és nem mentem el Bostonig, New Jerseybe hívott a szívem. Csak utólag gondolok vissza az izgatott sietségre aminek a vége az lett, hogy felöntöm a kávémat egy apró finomsággal. Épp elgondolkozom, hogy cukor helyett egy kis nyugtatót még hozzá keverhetnék. Lassan számba véve, hogy mi dolgom lehet ma, mikor elvakít valami féle fény. Belekortyolok a kávéba és megvárom míg kitisztul a látásom. Úgy tűnik változik a mai programom.
Mire a kabátgombbal babrálva kiérek a hóba már látom, hogy mi lehet a gond vagy mitől volt zavart az a pár ember aki az imént olyan sietve hagyta el a kávézót. Rápillantok még az órámra, majd ismét fel.
- "És lőnek zendülések és mennydörgések és villámlások; és lőn nagy földindulás, a milyen nem volt"... hónapok óta. - Motyogom kicsit fáradtan, majd mint aki jót levegőzött visszatérek a kávézóba.
- Ideje elbarikádozni magunkat jó uram! - Szólok fenn hangon, mint aki tudja dolgát, helyét, s ki nem szokott a mai beszédhez, azután megkínálom magam a maradék kávémból egy kis felöntés után és keresek egy asztalt amit ajtónak lehetne tolni. Szabad szememmel meg felmérem a hely lehetőségeit.

Madeleine az óvóhelyen már látta az épület összes kamerájának a kis képét. Emellett pedig a főképernyőre a külső érzékelők által sugárzott adást helyezték ki, ez folyamatosan váltakozott. ~ Miért ilyen fura az ég?! ~ futott át a kérdés az agyán, de ezzel nem foglalkozott sokat. Gyorsan megnézte a mai beosztást és belépő naplót. Egy tucat biztonsági őr, mint alap személyzet. Az épületben volt még egy állami társaság biztonsági oktatáson. Kezdő csapat, harcra alkalmatlanok. A másik pedig egy vegyes társaság a lőtéren. Kvázi megbízhatatlanok, de ha már az épületen belül folynak majd a harcok, kapnak a fegyvertárból karabélyokat. Rajtuk kívül csak két képzett katona volt még az épületben. Tariq és Albert.
-Steven. Szóljon le a lőtérre. Ha a kinti ellenség bejut az épületbe, azonnal nyissák ki a fegyvertárat és szereljék fel az ott tartózkodókat. - adja ki gyorsan az utasításokat. Közben befutnak az aktivált rádiójelek, amik feltűnnek az egyik falon elhelyezett digitális épület térképen. Mindegyik piros pont, egy biztonsági őrt jelen. Ilyen szintű lezárásnál mindegyiknél egy-egy gépkarabély található négy plusz egy teli tárral. Testüket alapvetően csak lövedékálló, kerámia betétes mellény védi. Mind jól képzett, volt rendőrkommandósok vagy ex-tengerészek. A bejáratokat és a gyengébb pontokat védik. Nem kitámadás a parancsuk, hanem a védekezés.
Tariq azonnal választ kap minden kérdésére. Már fordulna is az ajtó felé, amikor beérkezik Madeleine hívása. Nyugtázza azt, majd a raktárból kikér egy helyzetjelzős rádiót. Aktiválja és azonnal elindul az óvóhely felé, hogy beszéljen a főnökével.
Albert az emeleti biztonsági szobába sietett. Az volt "békeidőben" az agytrösztje az épületnek. Minden oda futott be a telefonhívásoktól kezdve, a levélszemétig beruházva. Közben előkapja telefonját és tárcsázza az igazgatónőt. De a készüléknek nincs térereje. Pedig pont ezért szereltettek fel egy jelerősítőt az épületben. Ha már van saját telekommunikációs cége, legyen mindenhol elérhető. De most nincs ez így. Valószínűleg a légkörben zavarják a rádióhullámokat. A sokkal egyszerűbb, sáv alatti rádiók talán működnek még az épületben. De a helyzetjelzők biztosan. Kell nekik....

...aztán meghallja Morgana hangját. Pont amikor beesik a vezérlőbe. Látja a monitorokat, az égboltot, ami még a fekete-fehér monitorokon is érdekes színt vett fel. A sürgés-forgást, a két technikussal akik folyamatosan próbálják helyreállítani a mobil és műholdas adásokat. Albert tudta már, hogy mi a helyzet. Érte jött Morgana. Egy szót sem szólt. Csak megfordult és besétált a legközelebbi wc-be. ~ Mint valami szuperhős. ~ fut át az agyán, miközben leveti ruháit, ami alatt ott feszült a kapitányi öltözete. Csak odanyúlt és már a kezében volt kardja is. Megszemlélte, felhúzta a csuklyáját amely az arcát takarta. Aztán elindult a bejárat felé. Ott futott bele Victorba.
- Victor. Kijössz velem?

Minden parancs szerint halad, a kutya képes tartani a tempót, azonban pár sarok után már igazából lényegtelen, hiszen belefutunk a már korábban is látott páncélos alakokba, akik ezúttal már nem támadnak, nem úgy mint korábban, azóta összeismerkedtünk, jó barátok lettünk, én vicceket mesélek, ők jól érzik magukat és mindenki boldog, aztán egy napon elhagynak és kést állítok a hátukba... Minden pillanatát élvezni fogom, mint ahogyan annak a látványát is ahogyan pusztítanak, melynek egy vigyor képében adok formát, amely akkor teljesedik ki teljesen amikor az egyik kivesz a kutya szájából, amit egyértelműen engedek neki.
- Feladaaaat! - Örvendek egy kicsit a kezében az ég felé nyújtózkodva örömömben.
- Vigyél oda, vagy dobj, inkább dobj! - Javítom a logikus ötletet az élvezetesre azonnal amint kimondtam bármiféle gondolkodás vagy aggodalmaskodás nélkül és már fel is készülök a repülésre. A lábaimat kissé felhúzom, a kezeimet kinyújtom magam elé és meglepően komoly arcot vágok... Pár másodpercig, utána nem bírom ki nevetés nélkül, alig várom hogy repüljek, mindig olyan különös érzéseket kelt bennem, nem tudom miért, de olyan kellemesek, ja igen és fel vagyok készülve az érkezésre is, hogy valamiben meg kell majd kapaszkodni, nem tudom mi lesz az de biztos hogy az első adandó dologban igyekszem majd fennakadni, hogy ne essek le a repülő lényekről, és persze az egész mellé nem hagyhatom ki a nevetéssel megfűszerezett ordítást, amely az egyértelmű élvezetet tükrözi repülés közben. Ha nem így alakul csalódott leszek, és ha csalódott leszek valaki meghal, és ha valaki meghal még valaki meghal, és ha ő is meghal akkor még... Még ketten halnak meg! Igen! És aztán hárman! És aztán növelni fogom minden egyes alkalom után a számot! Egészen addig amíg el tudok számolni... Meddig tudok elszámolni?

Dobásra számítok, egy élvezetes repülésre, lelkiekben teljesen készen vagyok hogy Morgan felé vegyem megváltoztathatatlanul az irányt és szerencse kérdése legyen, hogy miben tudok megkapaszkodni nála hogy ott is maradhassak, de bármennyire is szeretném, nem ez történik, ezt pedig addig fel sem fogom igazán amíg pár másodperce nem vagyunk a levegőben és fel nem tűnik hogy túlzottan simán megyünk.Dühödten fordulok a fémes alak felé, akiről már gyanítom nagyon mélyen a tudatom mélyén, hogy nem ember, még ha fel sem fogom hirtelen.
- Unalmas vagy! - Ezzel pedig sértetten fordulok el és fűzöm össze magam előtt a karjaimat, persze néha oldalra lesek és megnézem a lent lévő pusztítást, ami szinte mindig majdnem elfeledteti velem a sértettséget, de pár másodperc után mégiscsak kapcsolok újra és újra, s ugyan abba a sértett állásba mozgok vissza a felszegett fejjel. Nem ember, ő fajilag unalmas, uncsi, UNCSI! A többi legalább érdekes unalmas mert ők pusztítanak, biztosan dobtak volna, akkor most ne lennének unalmasak, de mostantól mind unalmasaknak lesznek hívva, maguknak köszönhetik! És örülhet hogy nem bökdösöm halálra. Mindenesetre is a mérgelődésemnek ott szakad vége amikor Morgan átvesz tőle, valami csoda folytán kiszúrom a kapitányt is, akinek integetnék kedvesen mosolyogva, kifejezvén hogy ő az első ember a halállistámon, de fontosabb hogy Morgan karját öleljem át amíg lehetőségem van rá mert eléggé rövidre fogja, amit pedig közöl az tetszik, nagyon tetszik, bár kicsit szokatlan, mármint nekem is szokatlan az tényleg szokatlan, nem? De. Azonban ettől függetlenül tökéletesen értem.
- Haláluk kegyetlen és fájdalmas lesz! - Jelentem be ujjongva, a magasba emelve a mancsaimat örömömben, mivel pedig nekem kell bejutni készülök a zuhanásra, amit ugyan úgy mint a repülést, az elejétől a végéig élvezni fogok a megfelelő hangeffektek kíséretében.

Sajnos be igazolódott amire számítottam. Ezek nem egy személyért jönnek, ez itt Jerikó, a pusztítás hatalmának tökéletes példájává teszik hacsak nem játszik be a hős faktor. Elég egy emlékfoszlány abból, hogy miként kezdődött anno az invázió és, hogy egy köntösben mezítláb mire voltam képes. Megmentettük a várost Atlantis sorsától és mára elegem van az ősi város toposzokból. Itt az ideje dolgozni.
- Bocsásson meg! - Nyögöm miközben az egyik kis kerek asztalt a lábainál fogva földhöz vágom, majd már pördítem is testből az üvegnek. Lehetőleg kicsit elterelve a páncélosok figyelmét majd ugrok is ki az utcára kezemben két szék lábbal. A nadrágomba tűzve pedig a titkos fegyverem egy harmadik székláb. Mert a figyelem elterelésben igen kiteszem magamért és az elsőt már hajítom is. Hirtelen ötlettől vezérelve úgy gondolom ennyit tehetek meg a városért, egy kis kezdeményezést. Miközben természetesen majd kiugrik a szívem, hiszen akárhányszor kerültem hasonló slamasztikába legalább páran álltak előttem páncélban, áthatolhatatlan bőrrel vagy akármi.
Most Mr. Holmes szembe száll a megszállokkal, pedig lehet kiálthattam volna diplomatát is. Idióta....
Pár varázsszó után meg hátam mögül próbálom tomahawknak álcázva előhúzni a széklábat, a különbséggel, hogy adtam neki egy furcsa zöldes derengést, hogy ijesztőbb legyen.
Meglepődne az ember, hogy milyen ötleteket nem ad egy felnőtt másnapos férfinek a mai matiné kínálat.

Madeleine némán, összeszorított fogakkal nézte a kijelzőket. Figyelemmel kísérte ahogy Tariq megérkezik az előtérbe, közben egy másik monitorra is át-át pillantott, amin a bejárat előtti eseményeket közvetítette a zárt láncú videó hálózat. Teddy is feltűnik az egyik monitoron, de a vezérlő teljes személyzete azokkal a kameraállásokkal van elfoglalva, ahol események is történnek. Ahogy a monitorokon látszik, hogy eldördülnek az első lövések és hogy azoknak milyen hatása van, illetve hát nincs, Madeleine lépésre szánja el magát.
- Azonnal hívják az MH-6-ost. Levegő-levegő rakétákkal és plutóniummagos, kummulatív lőszerrel szereljék fel a gépfegyverét. Amint tud, induljon el az épület védelmére. Részletezzék neki a taktikai helyzetet. - hadarja az utasításokat.
Tariq öles léptekkel közeledik a kijárathoz. Látja ahogy Victor leadja a lövéseit és ahogy a pizsamás alak elrugaszkodik a földtől. Egy mozdulattal tűz kész állapotba hozza a fegyverét azzal, hogy közvetve lőszert ránt a töltényűrbe.
- Ajtó! - szól oda a biztonsági őrnek, aki már nyitja is az elektromos zárat, Tariq pedig jobb vállával tolja is kifelé az ajtót. De nem lendül túl rajta, nagyon. Amint a friss levegőn van, féltérdre érkezik és a lábával támasztja ki az ajtót. Tüzelési pozíciót vesz fel és azonnal elkezdi fedezni Victort. Albert nem igazán érdekli, fel sem ismeri.
- BRAVO! FEDEZLEK! - rikkantja kurtán és lead pár lövést, ha rájuk repülne egy páncélos alak.
~ Hiba! ~ villan be Albertnek a gondolat az agyába, amint meglátja, hogy a két szélső támadójuk kilép az alakzatból, hogy őt oldalba támadhassa. Már az első rezdülésre próbál Albert reagálni. Elrugaszkodik előre, egyenesen a szemből érkező támadó felé. Nem vágni, szúrni készül. De ha esetleg hárítaná a támadását a páncélos, akkor sem esne kétségbe, testével és lendületével próbálja földre vinni a támadóját.

Takk-takk-takk...takk-takk-takk...takk-takk-takk...adta le lövéseit Victor váltott célpontokra. Látszólagos hatás vagy megállító erő nélkül. Aztán agya összerakta a meglévő részinformációkból a teljes egész képet. ~ Nem emberek. Gépek. ~ Az utolsó, nem igazán rá koncentráló célpontjára lead újra lövéseket. Bár észlelte, hogy a fej avagy arc részük a sérülékenyebb, mást talált ki. Takk...Takk...egy-egy golyót megereszt a páncélos felé. Az egyik az elektromosságot összpontosító kezére, a másikat pedig a hónalj illesztés felé. Kíváncsi, hogy ott gyengébb védelemmel látták-e el őket. Közben meghallja Tariq kiáltását. Gyorsan új ötlete támad. ~ Lo sentimos Albert... ~ fut át az agyán és már fordul is, mert tudja, hogy társa fedezni fogja amíg beér az épületbe. Amint beért és Tariq is visszahúzódott már rohan is a fegyverszoba irányába.
- Gyere velem! - Vakkantja oda. - Kell a fegyverszobából a M24, plutonium magos páncéltörő lövedékek. Azokkal talán átütjük a szemetek páncélját. Szólj le rádión, hogy megyünk.

Nagy lelkesen csapásra emelem a hamisított baltámat mikor sikerül elérnem amit akartam. Elvontam a figyelmüket, még ebben az istentelen ostrom zajban is. De még így is csak remélhetem, hogy az emberek gyorsan menekülni próbálnak a körzetből. Szabad kezemmel pont ezért még lendítek is egyet gyorsan.
- Fussanak! - Kiáltom el magam gyorsan és lejjebb eresztem a baltát, miközben hozzá teszem.
- Én beváltom a lottójegyemet. - Ki hitte volna, hogy értem jöttek. Akkor akár szólhattak is volna. Nem kellett volna vacakolnom a sok baromsággal, asztallal, lábakkal hasonlók.
Mikor rám tartja az egyik jó vágású, konzervhangú, ananász a kezét még el is mosolyodok kedvesen. Tudom, hogy ezt a játszmát nem nyerésre játszom. Most csak az idő számít és már talán eleget nyertem. Már csak bele kell sétálnom a végzetben. Kezén fogom a sorsomat és hirtelen előre lépek.
Gyorsan hajolok, megpróbálom a hóna alá vágni a széklábat miközben kitéréssel próbálkozok a kéz elől, hogy mellé kerülhessek. Rászorítok az ujjára ha eddig megvagyok és megpróbálom megrántani, hogy indikálhasson egy olyan hibás jelet ami talán aktiválja azt a fura fegyvererüket ami a mezőt kezdte el képezni. De ha sikerül ha nem rögtön a háta mögött próbálok fordulni, szorosan az ő hátának vetve magamat. Talán így nem tud rám fordulni és még egy mozdulattal megpróbálkozhatok, hogy kicsit javítsam a civilek esélyeit.
A másik kezéhez érve a térdhajlatba taposok és minden súlyommal a két kézzel megragadandó kezére nehezedek föld irányban hátha felborul valahogy. Maximum elesek és megsaccolhatom a súlyát.

//bocsánat mindenkitől...(...//




Közelebb menve a páncélos "fiatalemberhez" látom, hogy belekezdett a pusztításba. Ohh, eszem ágában sem volt ezt az idilli képet elrontani, de azért mégis meg kell kérdeznem mi a fene folyik itt.Remélem valami világpusztító terv.A kérdésem elhangzott, nos ahogy vártam egy heves kis pacsit kaptam az arcocskámra. Lassított felvételnek éreztem ahogyan a betonra csapódtam. Oly heves volt, hogy ömleni kezdett a vér a számból és az orromból. Az ebadta, hát nem el kell pusztítanom!
Egyébként szöget ütött a fejemben vajon kik ezek? Oly régóta élek ezen a földön, de amint megpillantottam a vezetőjüket, valahogy ismerős volt az arca. Valamikor régen már láttam....vajon honnan? Lássuk, nem az nem lehet- röppent át egy alak a múltból a fejemben- hmm...valamilyen királynő talán? De akkor melyik? Vajon melyik korban találkozhattam már vele?....Áhh megvan. Ez Migrana...vagy Magrina..valamilyen M betűs. Emlékszem egy Mertin...vagy Merlin nevű ember nemezise volt. Hát akkor sem tudtam róla olyan sokat, itt az ideje pótolni, mert azért az lenyűgöző ha valaki még ennyi évesen is ilyen jól néz ki shortban...
Miközben tápászkodtam fel a betonból,hóból egy alak állt mögöttem. Látszólag felkészült barátaink fogadására. Egy elég érdekes figurának látszott.
A hó most, hogy a "csata" zajlott megtelt színnel. Szép piros lett, vagy fekete. Törmelékek szervek és alkatrészek borították a mindig tiszta havat. Micsoda metaforája ez a romlásnak. Az egyik házban, ami a szemem láttára vált füsté, biztos lakhatott vagy úgy tíz család. Mindenki meghalt, ah "jaj de sajnálom". Az emberek sikolyai, a sárkányok üvöltései és a villámok hangjai megborzolgatták kedélyeim. Oly jó volt hallgatni ezt a mámorító tájat, hogy megfeledkeztem magamról.
Sajnos túl lassan reagáltam és egy ilyen fémizés pasi eltalált. Sajnos telibe....

Nagyon "jó" érzés amikor a villámnak köszönhetően megalvad a vér a szádban és az orrodon, és ezek a mennyei görcsök. Mint egy rongybaba estem össze a hóba újra. Most rosszabb állapotba, mint előbb. Hát nem túl fényes a helyzetem. Levegőért kapkodom....atya gatya meg fogok halni?......ahh de snassz. Megpróbálom aktiválni az erőmet és amennyire tudom egy kis védőpajzsot emelek magam köré és utána fedezékbe csúszok. Ha nem megy akkor telekinézisem aktiválom és próbálok valamit a felém közeledőnek hajítani, elsődleges célpont a keze, hogy nehogy megsüssön újra, ha kész akkor fedezékbe csúszok. Ha egyáltalán nem bírok semmit tenni, akkor megkísérelek gurgulázni a hóban valamilyen biztonságosabb hely felé, másnem egy autó alá.

A zuhanás is elmarad, kezdek nagyon csalódott lenni, de éppen eltereli a figyelmem a rengeteg ölés ígérete és valamilyen szinten így tovább erősödik a páncélosokra az ellen érzetem. Kell pár másodperc mire felszínesen felfogom hogy nem hagynak majd egyszerűen alázuhanni, így pedig végül meglepően gyorsan kilogikázva a dolgokat egy egyértelmű jelzéssel...
- Kész vagyok! - Jelzem, hogy akár utamra is indíthatnak, az eredmény pedig teleportáció. Természetesen kíváncsian és buzgón nézek körbe, hiszen alig várom hogy beleártsam valakibe végre a rám szerelt kézi készüléket, vagy háti készüléket... Kütyüt! Szóval ezt a valamit amúgy akármi is legyen az, a lényeg hogy öl, és ha öl akkor ölök, és ha ölök akkor boldog vagyok és többet ölök, mintha nem lennék boldogabb csak mégis. Kilesek a sarkon, egy számomra ismeretlenebb személyt pillantok meg és valamiért az ösztöneim azt súgják, hogy nem a paraszt kategóriába tartozik, vajon miért? Szóval indulok tovább előre, egyenlőre pedig az általam már megismert módokon próbálom kijátszani az esetleges őröket akik valószínűleg kifelé igyekeznek, csendesen elhúzódom valami mögé, vagy ha van rá alkalmam bemászok egy szellőzőbe és ott keresek védtelen és magatehetetlen civileket akiket halálba szurkálhatok. Talán lennének közöttük akik szeretnek... Őket is megölném, csak nem szúrnák annyira mélyre talán, de mindenképp meghalnának, az eredmény pedig összességében ugyanaz, egy holttest, én pedig boldog vagyok, még egy holttest én pedig még boldogabb vagyok! Ha hörögnek is mellé az csak jobb! Csak ehhez meg is kell találni őket, Teddy nyomozó pedig már rajta van az ügyön.

Madeleine a reptéri visszajelzést követően az órájára pillantott. Aztán a kamerák képére. Látta ahogy Kapitány csapdába esik, de nem nagyon törődött vele. Elsősorban annak örült, hogy a két alkalmazottja már házon belül van. Azt azonban még nem tudja, hogy hova tartanak. Egyelőre nem is érdekli.
- Szóljanak a koppernek, hogy maradjon egyelőre a zónán kívül. Az épületet nem támadják. - Kicsit nyugodtabb, mint pár perccel korábban. A kint maradt maszkossal nem foglalkozik. Nem az ő hatásköre. - Két percen belül menekítési tervet akarok. Akik nem alkalmazottak először hagyják el az épületet. A fegyvermester készítse fel őket és két biztonsági egység azonnal induljon értük. Szóljanak a többi helikopternek is, hogy készüljenek. - az óvóhelyen dolgozó volt katonák azonnal megkezdték a munkát. Beizzították a vonalas kommunikációt és jeleztek a reptérnek. Alacsony frekvencián értesítették a már levegőben lévő gépet. A terv hamar összeállt, amire Madeleine rá is bólintott. Az MH-6-s előre tör és utat nyit. A Pave Low-t a két Pave Hawk fogja közre. Mivel az előbbi fegyvertelen, az utóbbi kettő nyújt a levegőből fedező tüzet, amíg az előbbi leszáll az épület mögötti parkolóban és beszállítják az embereket. Madeleine rábólint a tervre. Közben megérkezett a négy helyi biztonsági őr a lőtéren rekedtekért. Letetetik velük a fegyvereket és felkészítik őket a menekítésre. Gyorstalpaló helikopterre szállásból. Közben a fegyvermester kiadja Victornak és Tariq-nak a kívánt fegyvereket, majd lezárja a fegyverszobát és aktiválja a biztonsági zárlati protokollt. Ha nem kóddal vagy rossz kóddal próbálják kinyitni a helyiséget a bent lévő fegyverek, lőszerek és kiegészítők végérvényesen használhatatlanná válnak, hála egy befújásra kerülő savas hatású gáznak.
Az épület belseje puritán, fehér falak, neoncsövek A folyosón osztálytermek, kisebb tárgyalók vannak. Az emeleten további osztálytermek, egy nagyobb, díszes tárgyaló, vezetőségi irodák sora lelhető fel. Illetve egy kiürített és lezárt biztonsági szoba. A lépcsőházban lefelé indulva, első körben újabb folyosóra lehet jutni. Innen lehet kijutni a hatalmas hátsó gyakorló csarnokba, ahol éppen egy hegyi falu van berendezve kiképzéshez. Továbbá innen lehet lejutni a kettes pinceszintre. Itt a lőtér található és a fegyverszoba. Innen már csak egy pinceszint van lefelé. Ott pedig raktárak, kiszolgáló és technikai helyiségek, valamint a zárt óvóhely.
Tariq gyorsan megértette, hogy Victor mit szeretne. A mesterlövészpuskákba helyezett páncéltörő lövedék alapvetően keveset ér egy-egy ember ellen. Lévén átmegy rajtuk a lövedék, alacsony a megállító ereje. Emiatt életben maradhat a célpont, hiába szerez súlyos sérüléseket. Abban az esetben viszont, ha páncélozott jármű belsejében vagy testpáncélban található a likvidálni kívánt ellenfél, nagyon hatásos lehet. Első körben ugyanis a lövedék átszakítja az addig áthatolhatatlannak tűnő védelmi vonalat, aztán azon túl komoly romboló hatást tud véghez vinni. Tariq, saját fegyverét szíjon hagyva és lógatva ront be a fegyvermesterhez.
- M24 és kumulatív. - hadarta gyorsan és már kapta is a fegyvert meg a lőszert. Miután gyorsan átvették a kért felszerelést, Tariq Victorhoz fordult, további utasításért.
Albert már a következő csapásokat veszi sorba, amikor hirtelen, mintha falnak ütközne. Azt azonban érzi, hogy nem esik le. ~ Én hibáztam. ~ fut át a gondolat az agyán. Ezt követően attól függően, hogy mennyire érzi stabilnak a helyzetét, illetve mennyire tud mozogni, próbálja szó szerint kivágni magát az erőtérből.

Victor kifejezetten örült, hogy a kvázi helyette alkalmazott, láthatóan arab származású férfi nem sokat akadékoskodik. Igaz abban is reménykedik, hogy nem ugrálna ugyan így bármelyik biztonsági őrnek és engedelmessége, feladat végrehajtása személyének és vezetői képességeinek szól. No meg annak, hogy taktikai szinten ugyan úgy gondolkodnak. Tapasztalt katonáknál ez megesik. Az is megfordul a fejében, hogy ha ezt túlélik, akkor több időt fog eltölteni Tariqkal. Csak hogy kicsit jobban összeszokjanak. Meg talán barátkozzanak.
Miközben felveszik a fegyvereket, természetesen gyorsan ellenőrzi a tolózár járását és az ütőszeg meglétét, meghallgatja az elfogadott menekítési tervet. Gyorsan bólint, majd megszólítja a fegyvermestert.
- A tetőn leszünk. Küldjék értünk a kismadarat, amint a többieket kimenekítették. Kérem. - hadarja gyorsan, majd elrendezi felszereléseit, biccent Tariqnak és megindul vissza a lépcsőház felé. Célja a tetőre való kijutás, hogy ott vegyenek fel megfelelő pozíciót a lövésekhez. Victor nagyon reménykedik abban, hogy időben felérnek és sikeresen meg tudják segíteni a robotpáncélok ellen harcoló Albertet.

Megkezdem hát a gonoszabbnál gonosz tervek szövögetését a bent lévők megöléséről, főleg annak köszönhetően hogy minden ajtó zárva van és így a kezdeti kíváncsiságom helyét hamar átveszi az átmeneti unalom ahogyan haladok előre a folyosón, amin már nem vagyok egyedül de már olyan távol értem tőlük hogy nem foglalkoztat a dolog, ölni akarok, minél többet minél gyorsabban! Ez jobban terel mint az-az egy őr. Végül egy ajtót pedig csak nyitva találok, ami lépcsőkhöz vezet, ott pedig szuper hallásom segítségével hangokat vélek felfedezni.
- Húúúúúú. - Festem alá a saját gondolataimat hangeffektekkel ahogyan hegyezem még egy kicsit a füleimet, majd pedig egy nagyon begyakorolt mozdulatsorral pattogok oda a lépcsőhöz és gurulok le rajta az első fordulóig, ezúttal hang nélkül, de kifejezetten élvezve azt. Érkezés után szinte hősies pózba vágom magam.
- Wáááááá... - Ismét aláfestés, igen, nagyon unatkozok és elfoglalom valamivel magam amíg el nem jutok a potenciális meggyilkolásra várókig. A lépcső korlátja alatt még át is tekintek, csak hogy felmérjem hogy mennyire lehetek messze, szinte érzem a szagukat... Na jó, fogalmam sincs róla hogy milyenek a szagok, de hallom őket, az én figyelmem semmi sem kerülheti el, még az sem ami mégis. Erre a legjobb bizonyíték... A legjobb bizonyíték... AZ! Igen, igen pontosan! Most pedig lentebb gurulok egy újabb emeletet és ezt így folytatom amíg el nem érek a hangok forrásáig buzgón, néha továbbra is aláfestő hangot adva a folyamatnak, ahogyan az illik, de minél közelebb érek, annál buzgóbbá válok a közeledő halál gondolatától és annál jobban igyekszem, persze ha lebuktatnám magam akkor kénytelen leszek mozdulatlanná dermedni, átmenetileg, aztán valószínűleg megszúrni valakit aki édes fájdalmak közepette leli majd halálát.

Kicsit beleszédülök a hirtelen fordulásba.
Az iylen kis akcióim előtt legalább bemelegíteni ildomos lett volna. Hisz most csak ügyetlenkedhetek itt miközben ember életek forognak kockán és nekem meg ötletem sincs éppen rengeteg. Kényelmetlen lesz lassan helyzet, de még rémlik, hogy engem élve akarnak. Túl könnyen viszont nem adhatom.
Így miként tudom feltápászkodok négykézlábra, esetleg két lábra lassan ha sikerül és felemelem az arcom magasságába az ökleimet.
- Itt az ideje, hogy angolosan távozzon kedvesem. - Kicsit kiesek az illemből, de még így is lehet túl hosszúra vettem a felajánlásomat. Közben pedig beállok a hölgy és a gépszörnyek közé. Ha viszont a hölgy neki iramodik én bele is kezdek az utolsó épkézláb tervemnek.
Feltűnt, hogy csak a nyilvánvalónál vették észre az alakmás mágiámat és ezt talán tudnám majd ellenük használni. De kell hozzá majd egy nyitány, egyenlőre marad az időhúzásos terv. De szeretném megjegyezni, hogy ez egy nagyobb terv része ahol sikerre viszem, majd az ellenállást.
Elfintorodom még a saját pozitivitásomon mielőtt nekilódulok a srácoknak. Igazából egy konkrét tervvel:
"Jonathan Holmes ma hősiesen elfogadtatja magát"
A jelszóval pedig harcot tettetve az egyik gép kezére játszom magam, csak arra figyelve, hogy ne fájjon annyira.

A kopterek ék alakzatban kezdték meg az épület hátsó feléhez való közeledést, viszonylag alacsony magasságban repülve. Elől a rakétákkal is felszerelt "Little Bird", a szárnyakon a Pave Hawk-ok és középen a Pave Low. Amikor megközelítik az épületet egyből rájuk fordul egy támadó alakzat. A pilóták, mivel nem volt igazán idejük felkészíteni a gépeket speciális adóvevővel, pusztán a gyakorlatukra hagyatkozhattak. Az elöl repülő gép elindított három levegő-levegő rakétát a sárkány teste felé. Ezt követően azonnal kitér jobbra. A két oldalsó gép nem rendelkezik előre irányítható fegyverzettel. Viszont az oldalukon kifelé kandikál két-két minigun. Ezért egy gyors pedál-botkormány kombinációval oldalra fordítják a gépeiket. Így mutatva tüzelésre kész felüket az érkező ellenségek felé. A fedélzeten tartózkodó tüzérek pedig rövid, néhány tucatos sorozatokkal megszórják a fedezésre készülő repülő páncélokat. A két pilóta pedig a magassági kormánnyal tér ki egyelőre le, illetve fel az esetleges támadások, meg a tűzokádás elől. A negyedik gép pilótája lebuktatja a gépét és próbálja a hátsó parkoló felé irányítani a kopterét. Ha elég gyorsan és ügyesek, valamint az épület kellő fedezéket nyújt, akkor leteheti a gépet a hátsó parkolóba. A terv szerint a farát a kiképzőcsarnok kétszárnyú kijárata felé fordítja, hogy az ott várakozók hamarabb tudjanak beszállni a gépbe.
- Ezek egyre többen vannak. Mi a fene?! És hol vannak már Tariqék?! - Csattan fel Madeleine mikor meglátja feltűnni a kamerák által közvetített képen Lionheartöt.
Tariq mindent az utasításnak megfelelően hajt végre. Egészen addig a pontig teljesen profi és hidegvérű gyilkoló gépezet, amíg visítva eléjük nem zuhan egy plüssmedve. Nem egészen érti a dolgot. Természetesen reflexszerűen rántja rá a kezében lévő fegyvert a puha testű lényre és célra is tart. Ugyanakkor fülig ér a szája és vigyorog a számára eddig ismeretlen teremtményre.
Már-már azon töprengett Albert, hogy milyen utolsó mondással zárja a napot, a harcot, az életet. Szerencséjére azonban időben megjelent Lionheart és gyakorlatilag váratlan csapásával meglepte az ellenfelüket. Már amikor meghallatta a hangját tudta, hogy mire számíthat. Ezért felkészült arra, hogy talpa alól hamarosan eltűnik az erőtér és kénytelen lesz találkozni a földanyával. Azonnal felmérte, hogy fel tud-e ugrani Morganaig. Ha igen, akkor amint elkezd zuhanni, testét összehúzza mint egy rugó. Amint a talajhoz ér kilő az ellensége irányába. Amennyiben nem képes vagy csak nem is tudja megpróbálni elérni és levágni Morganat, abban az esetben kigurulja az esést é védekező pozíciót vesz fel. Ő nem fog sokáig beszélgetni, mint Lionheart vagy Morgana...ő hamarosan támadni fog.